Kontúr nélkül a selymen a festék "szétfut", elterül, megállíthatatlanul beterít mindent. Határt csak a kontúr szabhat neki. Ha a kontúr folytonossága megtörik, lyuk, rés keletkezik benne, akkor a színek egybefolynak, pedig nekem nem ez volt a célom.
Nekem a kontúrozás - főleg a fekete kontúr használata - a határok meghúzását jelenti. Éles határt húzok a színek közé, el-/leválasztok területeket, mintákat, színeket, formákat a selymen. Ahogy az életében is igyekszik az ember határt húzni az életterületek közé, elválasztani a munkát és a magánéletet, a jót és a rosszat, a tevékenységekre szánt időt, az enyémet és tiédet, stb. Folyamatosan "szeletelünk", határokat húzunk, és ezek a határok segítenek, megtartanak minket. Ha nem lennének, nagy összefolyás, azaz szétesés lenne a világból. Kozmosz helyett káosz.
Ily módon a dualitás megnyilvánítója.
Nem mindig kell kontúrt használni, de ha úgy döntöttem, hogy használom, határt húzok, akkor vigyáznom kell arra, hogy a határvonalon - amit szabad döntésből, én húztam meg - ne kerüljön át olyan szín, amit nem oda szántam. A saját életem vonalait én húzom meg, a kontúranyag az én kezemben van.
Az élet egy nagy, kontúrral körberajzolt terület, amelyet mi magunk festünk ki, töltünk ki színekkel. Olyan lesz - szép, harmonikus, vagy kevésbé szép -, amilyenre mi színezzük. A kontúrvonalon belül szabad az összefolyás, összeolvadás, ha úgy döntünk. De lehet kis szigeteket lehatárolni, mintákat, motívumokat megalkotni, az életünk motívumait, elveit lefektetni, vagy bármit, amit szeretnénk. Csodálatos, végtelen alkotó munka ez...
